Szerelem a végstádium idején - John Green: Csillagainkban a hiba

Először is: ez egy nagyon jó könyv. Nem hiszem, hogy csak ifjúsági volna: majdnem harminc vagyok, és így is  olyan volt, mint egy bungee-ugrás csak a szívemnek.
Teljesen felkészületlenül olvastam el: nem ismerkedtem a Vlog Brozthersszel, nem néztem utána semminek, de szerintem pont így vannak rendben a dolgok: szeretem, ha nem egy kész kontextusba érkezik az élmény, hanem oda rakom, ahová akarom, ráaggatom a saját címkefelhőmet meg asszociációs hálómat.

A borítója (nem a filmes!) nagyon tetszik. Imádom a színét, azt, hogy egy kicsit retrós, hogy nyers és határozott, de nem azon az arcodba mászok módon. Igazából a borítója fogott meg akkor, amikor még semmit sem tudtam a sztoriról. Láttam egy embernél, a címből csak annyit tudtam elolvasni, hogy „hiba”, aztán megkerestem a moly.hu-n, hogy miről szól az a könyv, aminek ennyire az én ízlésem szerint csinálták a borítóját. És azt mondtam a fülszövegre, hogy oké.

Nehezen tudtam elképzelni, ugyan miféle történetet és fordulatokat kínál az az alaphelyzet, hogy adott egy halálos beteg lány, akinek egy új gyógyszerrel sikerül meghosszabbítani az életét, így lassan már három éve küzd a tüdőrák végstádiumával, míg egyszer csak szerelmes lesz. Egy ilyen történetben nincs helye deus ex machinának meg nagy csavaroknak. Ha számítottam is valamire, az olyasmi volt, hogy olyan kérdések kerülnek elő, hogy hogyan szeressek valakit, akit biztosan bántani fogok, mert ha akarom, ha nem, tragikusan hamar el fogom hagyni, meg hogy milyen igazságtalan az élet.

Ezek a kérdések is előkerülnek, persze, de más formában, mint ahogy számítottam rá, és egyáltalán nem ez a lényeg.

Mindenki meghal egyszer, és vannak, akik halandóbbak az átlagosnál. De ez a könyv nem szimplán arról szól, hogy milyen tragikus a végstádiumú betegek sorsa, hanem arról, hogy mitől élet az élet. Hazel nem számíthat hosszú életre, de amíg az ideje tart, érzelmileg ezer fokon ég, és amikor szerelembe esik, az olyan hatalmas, hogy belefér egy egész csillagrendszer.

Nem történnek óriási események a könyvben, de ha az ember igazán meg akar élni mindent, és halandóbb az átlagosnál, akkor egy tojással dobálós bosszú felér egy eposzi csatával. Egy szerelem meg körülbelül az egész világtörténelemmel, de még mindig csak egy része az egésznek. Az élet szar, a regény hősei pedig alámerülnek benne, hogy megkeressék azt, ami mégis jó. Humor, szeretet és társak nélkül mindez persze nem menne. A barátoknak és a szülőknek is megvan a maguk tragédiája, láthatjuk, ahogy különböző irányokból próbálják elfogadni az elfogadhatatlant: vallás és hit, mosolyálarc, vagy csak úgy, ahogy van, nyersen és szimplán a szeretet… az ő sztorijuk is megérne egy misét, de azt hiszem, nem csak én olvastam már pár olyan történetet. Nem is hiányzik igazán Hazel Gracce és Augustus Waters története mellé. Elég, hogy sejteni lehet, éppúgy, mint az író történetét, akihez Hazel el akar utazni, hogy megismerje kedvenc könyve, a Mennyei megbánás végét. Ez a bizonyos író csak úgy abbahagyta az írást a cselekmény közben, és üres lapokkal a végén adták ki a regényét. Ez lehet akár szimbólum, ahogy rengeteg minden az ebben a könyvben, de ügyes írói fogás is, regény a regényben, úgy, hogy a Mennyei megbánásnak alig ismerjük meg a cselekményét. (Nekem ez valamiért Jostein Gaardert juttatta eszembe).
A könyv nem csak ettől meta, a két – igencsak művelt – főhős egyszerre idéz mémekből és magas irodalomból, és ez fura módon egyszerre lazítja és teszi még komolyabbá a dolgokat.
De még csak nem is ez számít. Ami a leginkább számít, az, hogy hogyan lesz egy találkozásból fénysebességgel egy természeti erővel felérő szerelem, nem annak ellenére, hogy közel a halál, hanem pont azért. És mi mindent ad egymásnak ez a két ember, hogy az életük filmje lenyűgöző mozi legyen, akkor is, ha nemsokára itt a vetítés ideje.

Ríkatós könyv ez, de a legjobb fajtából: a gyomrod csomóba ugrik, de a lelked mintha kitágulna, hogy egy kicsit több férjen bele, mint előtte.

Ó, és komoly mellékhatása még az utazási vágy Amszterdamba…

Emberléptékű űreposz - On Sai: Scar

Ezzel a címmel azért még nem foglaltam össze a lényeget, de illik a könyvre.

A regény fülszövege keresztényüldözést és epikus jó vs rossz háborút ígér egy jövőbeli űrkorszakban, a borítója pedig, ha a sötét szobában néz le rád egy könyvespolcról, akkor egyenesen ijesztő. A gót betűk miatt félig kódexekre meg szerzetesrendekre számítottam – a betűtípusoknak mindig különösen fontos szerepet tulajdonítok – de ezen kívül nem sok fogalmam volt róla, milyen is lehet egy vallási témájú sci-fi.

Hát, szerzetesek nemigen voltak benne, értékes fóliánsok is csak érintőlegesen. Kerettörténettel indul, amit csak a könyv végére érve ért meg az ember. Miután megismerjük a szereplőket, megtudjuk, hogy miért üldözik a vallásokat az univerzum ismert részén: spoilermentesen valami olyasmiért, amit nagyon gyanús, hogy a Sátán csinált. Megtudjuk azt is, hogy ez egy Föld utáni kor, az anyabolygó már régen felrobbant, és az emberiség a számtalan meghódított élhető naprendszerbe rajzott szét. Nem szívesen élnék egy ilyen elárvult korban, még akkor sem, ha létezik térugrás, és ha jobb helyre születsz, nem kell félned a betegségektől. Ugyanis elég sok rosszabb hely van, főleg a galaxis peremén, ahová a az univerzumot kormányzó császár keze nem ér el. Itt szegénység van és kiszolgáltatottság, és a központi birodalom ellen háborút tervező űrkalózok az urak.

Az egyik ilyen távoli bolygó a rejtőzködő keresztényeké, akikre a kalózok és a vallásüldöző császárság egyaránt veszélyt jelent. Itt él a címszereplő, Scar, egy nyughatatlan lány ijesztően fejlett igazságérzettel, furcsa külsővel (ebben a jövőben már szinte teljesen eltűntek a vörös hajúak és zöld szeműek génjei), és egy még különösebb baráttal: gyerekkora óta hallja Isten hangját, és időnként látja is őt. Tetszik, hogy milyen lazán és természetesen kezeli Scar (és az író) a dolgot; egyszerűen csak így van, és kész.

A második főszereplő Artúr, Scar (reménytelen) szerelme. Amikor Scar a halállát eljátszva elszökik  a szülőbolygójáról, különös lavinát indít el. Ez a jövő, noha sok emberi döntés alakítja olyanná, amilyen, bizonyos helyzetből úgy is tűnhet, mintha előre megtervezték volna. Ez a regény egyik kulcsgondolata lesz később. (Honnan tudjuk, hogy nem? Baj, ha igen? Lehetünk attól még szabadok?) Artúr életéről rohamos gyorsasággal derül ki, hogy ugyan okésnak tűnt, de valójában nem jó irányba halad. Végül ő is elhagyja a bolygót, és a kalózokkal üzletelő, pengeélen táncoló csempészcsapathoz áll be, ahol megtapasztalja a kalózok brutalitását, de az elszántság és a bajtársiasság új oldalát is.

A másik két főszereplőt is fájdalmas, reménytelen szerelem köti össze. Ők Don és Lucy, két csaknem mindenható lény. A mentálok fajába tartoznak, akik az emberektől származnak, de pszichikus képességeik révén sokkal nagyobb hatalmuk van. Útjuk régen elvált az emberiségétől, de a birodalom visszahívta őket, hogy segítsenek az ember lakta bolygóknak felépülni a háború veszteségeiből, és helyreállítani a rendet.

A mentálok feladata az élet védelme, az emberek segítése, de emellett megőrizték autonómiájukat. Olyasféle mentáltörvény akadályozza meg hatalmuk korlátlan gyakorlását, mint Asimovnál a robotika törvényei. Például nem olvashatnak a gondolataidban csak úgy passzióból, és ha olvasnak is, senkinek nem adhatják ki az információt.

Elgondolkodtató szimbólumot láttam abban, hogy a mentálok csak akkor élnek száz évnél tovább, ha megtanulnak lemondani az érzelmekről.

Don renegát mentál, érzelmekkel él, és a tudományos előmenetelnél számára fontosabb a tiszta lelkiismeret. Saját elvei védelmében olykor még a mentáltörvényt is megszegi – ezzel kapcsolatos kételyei is rímelnek a szabad akarat kérdésére: helyes-e, ha az emberek akarata ellenére avatkozik a sorsukba, de egy felsőbb jó érdekében?

Lucy, akivel egykor egy pár voltak, nagyon más utat jár be, de ő is mindvégig hű marad az elveihez. Kegyetlen, szigorú és hideg elvek mozgatják Lucyt, ami nem csoda, hiszen egész életében az érzelmei és az emberi oldala ellenében küzdött a társadalmi elismerésért. Célja  a tökéletesség – és ezt a rendben és kiszámíthatóságban látja. Nem csoda, hogy utálja a végtelen tizedestörteket. Kitartása és meg nem alkuvó természete sokkal messzebbre juttatja, mint ahová a renegát Don ért: a hétfős mentáltanács tagja lesz. Valahol érzi, hogy ez semmi ahhoz képest, amivel a kitaszított Don rendelkezik, de nem vallja be magának. Ettől nagyon érdekes karakter lesz. Végig olyan, mintha saját maga ellen harcolna, akkor is, amikor a mentáltanácsban vív diplomáciai csatákat, és akkor is, amikor Dont próbálja ellehetetleníteni. Az is érdekes, miért utálja olyan szenvedélyesen a pí-t: a létezése azt bizonyítja, hogy a világ bizony csak úgy kerek, ha a matematika isteni nyelvében nem csak teljesen kiszámítható, megérthető és megfejthető tényezők vannak. A pí, az aranymetszés arányszáma, vagy akár az ember.

Lucy inkább negatív szereplő, mint pozitív – sokszor hátráltatja a jó ügyet – de miután megtudjuk, mitől lett olyan, amilyen, nem igazán lehet utálni. Én leginkább sajnáltam.

Szerettem  a mentálok világáról olvasni, lenyűgöző volt az ő szemükkel látni az univerzumot: szuperintelligens generációk tudásán átszűrve számukra nem nyújt már más titkot a mindenség, csak a lényeget…

A két szereplőpárost nem kisebb ember kapcsolja össze, mint az ember lakta világ ura, a fiatal és zseniális császár, Chester. Ő hozza be a történetbe a világméretű kérdéseket, spoilermentesen az ő ügye hozza olyan helyzetbe a szereplőket, hogy olyan történésekbe szólhassanak bele, amikhez képest eltörpül egy emberi élet. Chester egyébként egy két lábon járó rejtély, az olvasó oldalát furdalja a kíváncsiság, éppúgy ahogy a saját tanítómestere és tanácsa is képtelen kiigazodni a Gyerekcsászáron.

A történetről nem nagyon akarok beszélni, mert nincs rosszabb, mint egy lelőtt poén, de annyit elárulok, hogy van benne nyomozás, és nemcsak Isten, de a Sátán is tiszteletét teszi a lapokon.

Azoknak ajánlom a könyvet, akik szeretik a komolyabb témákat is, de nem kell aggódni, a sztori nincs nyakonöntve sem filozófiai fejtegetéssel, sem vallási tételekkel, mindenről az olvasó foglalhat állást, hiszen a négy főszereplő négyféleképpen viszonyul a történésekhez, a szabad akarathoz, Istenhez is. És még némi karcos humort is kapunk.

Az új Rowling és a túlélőgép – Avagy Samantha Shannon: Csontszüret

Bevallom, nekem nagyon furcsa volt, hogy Samantha Shannont „az új Rowling”-ként emlegetik, de gondolom, Oxford miatt van az egész. Ide járt az író egyetemre, és nagyjából itt játszódik a regény. Nagyjából, mert a könyvbeli Oxford egy paranormális fegyenctelep, nem egyetemi város, de erről később.

Úgy érzem, Shannonnak nincs sok köze Rowlinghoz, de ettől függetlenül valami boszorkányosan jól ír, főleg ahhoz képest, hogy milyen iszonyú fiatal a szakmában. (Első regény? Bitch please!)

                                               

A borítóról nem sok mindent tudunk meg, legfeljebb annyit, hogy ez valami „ezós” könyv lesz. A fülszöveg aztán azzal ellenpontozza ezt, hogy álomhackereket meg idegen fajokat ígér, így már végképp nem tudtam, mire számítsak, amikor elkezdtem olvasni.

A regény helyszíne Scion London, egy alternatív közeljövőben. Scion a mindent uraló és túlszabályozó hatalom neve, ami országról országra terjed, és rendőrállamot meg besúgórendszert növeszt mindenhol.

Furcsa egy London ez, szesztilalommal, tiltott paranormális szolgáltatásokkal, kísértetekkel és szellemlátókkal. Kocsmák helyett oxigénbárok állnak a sarkon, és viktoriánus kori divat keveredik a modern technológiával.

Itt lavíroz törvénytelen utakon álomhacker főhősünk, Paige. In medias res ismerjük meg, és fokozatosan tudjuk meg róla, amit tudni kell. Mondjuk szerintem nem mindent akkor, amikor jó lenne. Vannak flashbackek a múltjából, amik érdekes információkat tárnak fel, de elég későn tudjuk meg, valójában kicsoda, honnan jött, miért lett alvilági arc, stb. A korára vonatkozó utalás felett elsiklottam az elején, és ezért kicsit úgy éreztem magam később, hogy félrevezettek. Meglepődtem, hogy a főhős csak tizenkilenc éves; úgy gondolkozik, mint egy kiégett negyvenes, és olyan presztízst épített ki az alvilágban, amit aligha lehet pár év alatt megtenni.

 Scionban büntetik az „abnormálisakat”, vagyis a halottlátókat, jósokat, és mindenkit, aki az éterben garázdálkodik. Épp csak felkelti az érdeklődésünket a háttérvilág (ami egyébként nagyon egyedi, és ügyesen szőtt), aztán zsupsz, hősünket begyűjtik, és a látók fegyeynctelepén találja magát, ahol mintha egy új regény kezdődne.

Iszonyúan kemény világ ez, szörnyű kegyetlenkedésekkel és még szörnyűbb emberi sorsokkal. Nem akarok spoilerezni, ezért csak a benyomásaimra koncentrálok, és nem a sztorira: Innentől a könyv olyan, mint egy börtönfilm. Néha túlzónak éreztem  a rengeteg kínzást és szemétkedést, amit a fegyenctelep természetfeletti őrei művelnek a rab látókkal. Paige is annyi sérülést szenved a regény végéig, amibe egy tisztességes tizenkilenc éves nő körülbelül hatszor halna bele. Hosszú, hosszú oldalakig sehol egy reménysugár, vagy bármi kicsi pozitívum. Paige cinikus és a végsőkig bizalmatlan, hiszen ha ilyen körülményeket túl akar élni, annak kell lennie. De túlélőgépként elég nehéz megszeretni őt.

Egyedül erre kap tőlem a regény mínuszpontot. A szökés tervezéséhez fel kell göngyölítenie a múltat, mert megtudta, volt már tömeges szökési kísérlet. Ez a része tetszett, ahogy összességében a háttérvilág is. Nagyon tetszett az ötlet, hogy látókból szervezzenek paranormális hadsereget, és hogy egyáltalán, intézményesítsék a léleklátást. Csak a végére már kezdtem keménykedőnek érezni a kemény világot, és unni Paige cinizmusát meg a sérüléseit.

Azon is meglepődtem, hogy ez a könyv young adult kategória. Szerintem nem az. Van ugyan egy morzsányi szerelem, de ez nem elég. Paige egy percig sem viselkedik fiatal felnőttként. Egy agyas, kiégett fegyencként viselkedik, akit megkeményítettek a tragédiák. Nehéz szeretni őt, a mellékszereplőkről meg keveset tudunk meg ahhoz, hogy kellően megismerjük őket.

De várom a következő részt, mert sok a fehér folt még a világban, ami kíváncsivá tesz. Hét kötet! Epikus sagának ígérkezik.

Járatlan utat egy vad ösvényért - Avagy Veronica Rossi: Végtelen ég alatt

A fülszöveg jóféle young adult regényt ígér, cyberpunkkal, túlélősdivel és romantikával fűszerezve, de a borítóról ez abszolút nem jön át: az akár egy Disney csatorna-sztárt is ábrázolhatna, csúnyán túlszínezett háttér előtt. Ha nem olvastam volna pozitív ajánlásokat a könyvről, biztos nem veszem le a polcról. A borító egyébként a történet szempontjából is melléfogás: magabiztosnak (és szerintem nagyon ellenszenvesnek is) mutatja a főhős lányt, és azt a környezetet helyezi mögé, ami abszolút nem az ő közege, amiben elveszett.

A cselekmény nagyon hamar beindul, szinte az első oldalakon. A háttérvilágot ekkor még alig ismerjük, de ez nem zavaró. A lényeg már az elején átjön: vannak a gazdagok a jól erődített bioszféráikban, azokon kívül pedig a senkiföldje van, marakodó törzsek és kannibálok otthona, ahol mindennaposak az egész falvakat felégető éterviharok. Később, ahogy a cselekmény halad, úgy ismerjük meg a világ apróságait, és a főhősök múltját is. Ettől kellemes tempóban folyik a cselekmény, de néhol kilóg a dramaturgiai lóláb: bizony akad olyan információ, amit csak azért tud meg későn az olvasó, hogy drámaibb legyen a hatás. Én a magam részéről nem szeretem, ha így játszanak velem, de mindent összevetve talán nem olyan nagy bűn ez.

Spoilerek nélkül az alapszituáció annyi, hogy az egyik főhős, Aria kénytelen elhagyni a bioszféráját (konkrétan kivágják a pusztába) valami bűneset miatt, amit rákentek, és így találkozik a „külsős” Peregrine-nel, aki mindenféle bonyolult törzsi ügyek miatt vándorol a senkiföldjén. Peregrine unokaöccsét elrabolják a bioszféra-lakók (a külsősök Vakondnak hívják őket), és emiatt kényszerű szövetségre lép Ariával: mind a ketten kapcsolatba akarnak lépni a belsősökkel, Aria az anyját szeretné megtalálni, Perry pedig az elrabolt fiút. Hosszú és nehéz vándorút következik, aminek során láthatjuk, hogyan ismerkedik meg Aria az idegen és veszélyes környezettel, annak lakóival, és válik valaki más emberré.

Elgondolkodtam rajta, hogy mennyi hasonló sztori válik népszerűvé manapság. A járt utat, a kiszámítható sorsot egy egzotikusra és vadra cseréli fel valaki – először általában véletlenül vagy kényszerűségből kóstol bele, aztán rájön, hogy az az igazi élet. Kapásból a Cameron-féle Avatar és Neil Gaiman Sosehol-ja jut eszembe, de van még egy csomó. Az üzenet pozitív és negatív is lehet, (a látókör szélesítése vagy dacból kaland). A Végtelen ég alatt-ban a kinti, vad élet duplán is igazibb: a bioszférákban ugyanis az emberek virtuális terekben töltik életük jó részét. Ez akár lehet egy fricska is a számítógépfüggő generációnak.

Nagyon tetszett, ahogy a szöveg „kinyílt” a cselekmény előrehaladásával. Az elején, Aria bioszférájában maga a narráció is szegényesebb volt. Noha rögtön egy veszélyes helyzettel indul a történet, nincs olyan érzékletesen és hihetően leírva, mint a későbbi kalandok a senkiföldjén. Ez az elején el is riasztott, mert attól féltem, végig ilyen lesz a regény, de amint túl voltam az első ötven oldalon, kezdtem rájönni, hogy valójában nagyon okos húzás.

Ahogy haladunk előre, minden egyre kiélesedik, egyre jobban számít. A tétek is folyamatosan nőnek, például az elején Aria még csak saját magáért és az anyjáért aggódik, a végére már új barátaiért és szerelméért is. A zene is nagyon jó allegória erre: átszövi az egész regényt. Aria, aki kitűnő énekhangjáról kapta a nevét, kezdetben utálja az operát a sok magasztos és érthetetlen érzelemmel, meg a drámával, de ahogy átértékeli a dolgokat a kinti kőkemény élet és a szerelem hatására, másképp áll a zenéhez is, és a zene kezd ténylegesen a lételemévé válni, tökéletes hangján és a nevén túl is.

Az érzékelés leírása is nagyon tetszett. A könyvben szerepelnek különleges képességekkel megáldott emberek, akik szuperéles látással, hallással vagy szaglással bírnak. Külön tetszik, hogy az ő tapasztalataik leírásánál az író nem fukarkodott a szinesztéziákkal: a harsány zöld illatok, kemény hangok meg ilyesmik leírása a borkóstolók értékeléseire emlékeztetett, és nagyon érzékletes volt. Azt csak zárójelben jegyezném meg, hogy nagyon sokat olvashatunk az érzelmek szagáról, de testszagról nem, pedig olyan helyen vagyunk, ahol nincs fürdési lehetőség. J

A karakterek közül nekem egyedül a „barbár” főhős, Peregrine volt meggyőző. Ariát nem volt időnk megismerni a természetes környezetében, a senkiföldjén pedig leginkább stressz-reakciókat látunk tőle. Később pedig, amikor megszereti az addig idegen világot, már egész másvalaki. Kár, hogy nem tudunk meg többet arról, hogy pontosan milyen is volt a lelki változás, ami lezajlott benne, mert nem ismerjük a kiindulási pontot.

A mellékszereplők között sok a sablonos. Ott van az unokaöcs, Talon, aki tökéletesen hozza a „szeretett lény” kliséjét: az író nem érezteti velünk, hogy miért is szereti őt annyira Peregrine, csak van és kész, ő Perry két lábon járó motivációja.

Marron is egy nagy sablon, konkrétan a megtestesült deus ex machina, aki mindig segít, akkor is, ha szétromboljuk a fél házát. Ráadásul nincs megmagyarázva, hogyan birtokolhat egy erődöt, és egy fél bioszférára való technológiát egy olyan világban ,ahol ez kvázi lehetetlen.

Roar a „vicces bajtárs”, jó sok filmből és regényből visszaköszönt már, de ennek ellenére jó róla olvasni, mert egy kis derűt visz a külsősök kemény világába.

Cinder is egy sablonfigura, akinek a titkát az első percben lelövi a neve. Nála ki kellett volna hagyni a beszélő nevet, azt hiszem.

Van még pár logikai hiba is a könyvben. Nem kapunk magyarázatot arra, hogy miért nincs bűnözés a bioszférákban. A virtuális világokban kiélheti magát az ember, de attól szerelem, harag meg ilyesmi igaziból is létezik. Pláne egy erősödő fenyegetés mellett, amit a hatalom látványosan elkendőz. Azt sem értem, hogyha a bioszféra-lakók technikai zsenik, miért nincs éterviharokat előrejelző radarjuk?

Egy könyvborítóból nemhogy cipő nem lesz, de mégy bocskor sem, pláne kapca nélkül.

Ha extrém stressznek vagy kitéve, és éhezel, a szervezeted aligha fogja a női ciklusra vesztegetni az erejét.

Két nap alatt aligha tudod megtanulni, hogyan legyen belőled profi túlélő.

A gyásznak nagyon kevés súlya van a könyvben, pedig Ariánál, akinek meghal a legjobb barátja rögtön a regény elején, ez nagyon fontos elem.

Összességében nem rossz könyv ez, talán sokkal jobban tetszett volna, ha fiatalabb vagyok egy X-szel, de így sem rossz. A szerelmi történet szép és meggyőző benne, a sorjákat meg talán lecsiszolják a következő részek.