Szerelem a végstádium idején - John Green: Csillagainkban a hiba

Először is: ez egy nagyon jó könyv. Nem hiszem, hogy csak ifjúsági volna: majdnem harminc vagyok, és így is  olyan volt, mint egy bungee-ugrás csak a szívemnek.
Teljesen felkészületlenül olvastam el: nem ismerkedtem a Vlog Brozthersszel, nem néztem utána semminek, de szerintem pont így vannak rendben a dolgok: szeretem, ha nem egy kész kontextusba érkezik az élmény, hanem oda rakom, ahová akarom, ráaggatom a saját címkefelhőmet meg asszociációs hálómat.

A borítója (nem a filmes!) nagyon tetszik. Imádom a színét, azt, hogy egy kicsit retrós, hogy nyers és határozott, de nem azon az arcodba mászok módon. Igazából a borítója fogott meg akkor, amikor még semmit sem tudtam a sztoriról. Láttam egy embernél, a címből csak annyit tudtam elolvasni, hogy „hiba”, aztán megkerestem a moly.hu-n, hogy miről szól az a könyv, aminek ennyire az én ízlésem szerint csinálták a borítóját. És azt mondtam a fülszövegre, hogy oké.

Nehezen tudtam elképzelni, ugyan miféle történetet és fordulatokat kínál az az alaphelyzet, hogy adott egy halálos beteg lány, akinek egy új gyógyszerrel sikerül meghosszabbítani az életét, így lassan már három éve küzd a tüdőrák végstádiumával, míg egyszer csak szerelmes lesz. Egy ilyen történetben nincs helye deus ex machinának meg nagy csavaroknak. Ha számítottam is valamire, az olyasmi volt, hogy olyan kérdések kerülnek elő, hogy hogyan szeressek valakit, akit biztosan bántani fogok, mert ha akarom, ha nem, tragikusan hamar el fogom hagyni, meg hogy milyen igazságtalan az élet.

Ezek a kérdések is előkerülnek, persze, de más formában, mint ahogy számítottam rá, és egyáltalán nem ez a lényeg.

Mindenki meghal egyszer, és vannak, akik halandóbbak az átlagosnál. De ez a könyv nem szimplán arról szól, hogy milyen tragikus a végstádiumú betegek sorsa, hanem arról, hogy mitől élet az élet. Hazel nem számíthat hosszú életre, de amíg az ideje tart, érzelmileg ezer fokon ég, és amikor szerelembe esik, az olyan hatalmas, hogy belefér egy egész csillagrendszer.

Nem történnek óriási események a könyvben, de ha az ember igazán meg akar élni mindent, és halandóbb az átlagosnál, akkor egy tojással dobálós bosszú felér egy eposzi csatával. Egy szerelem meg körülbelül az egész világtörténelemmel, de még mindig csak egy része az egésznek. Az élet szar, a regény hősei pedig alámerülnek benne, hogy megkeressék azt, ami mégis jó. Humor, szeretet és társak nélkül mindez persze nem menne. A barátoknak és a szülőknek is megvan a maguk tragédiája, láthatjuk, ahogy különböző irányokból próbálják elfogadni az elfogadhatatlant: vallás és hit, mosolyálarc, vagy csak úgy, ahogy van, nyersen és szimplán a szeretet… az ő sztorijuk is megérne egy misét, de azt hiszem, nem csak én olvastam már pár olyan történetet. Nem is hiányzik igazán Hazel Gracce és Augustus Waters története mellé. Elég, hogy sejteni lehet, éppúgy, mint az író történetét, akihez Hazel el akar utazni, hogy megismerje kedvenc könyve, a Mennyei megbánás végét. Ez a bizonyos író csak úgy abbahagyta az írást a cselekmény közben, és üres lapokkal a végén adták ki a regényét. Ez lehet akár szimbólum, ahogy rengeteg minden az ebben a könyvben, de ügyes írói fogás is, regény a regényben, úgy, hogy a Mennyei megbánásnak alig ismerjük meg a cselekményét. (Nekem ez valamiért Jostein Gaardert juttatta eszembe).
A könyv nem csak ettől meta, a két – igencsak művelt – főhős egyszerre idéz mémekből és magas irodalomból, és ez fura módon egyszerre lazítja és teszi még komolyabbá a dolgokat.
De még csak nem is ez számít. Ami a leginkább számít, az, hogy hogyan lesz egy találkozásból fénysebességgel egy természeti erővel felérő szerelem, nem annak ellenére, hogy közel a halál, hanem pont azért. És mi mindent ad egymásnak ez a két ember, hogy az életük filmje lenyűgöző mozi legyen, akkor is, ha nemsokára itt a vetítés ideje.

Ríkatós könyv ez, de a legjobb fajtából: a gyomrod csomóba ugrik, de a lelked mintha kitágulna, hogy egy kicsit több férjen bele, mint előtte.

Ó, és komoly mellékhatása még az utazási vágy Amszterdamba…