A fülszöveg jóféle young adult regényt ígér, cyberpunkkal,
túlélősdivel és romantikával fűszerezve, de a borítóról ez abszolút nem jön át:
az akár egy Disney csatorna-sztárt is ábrázolhatna, csúnyán túlszínezett háttér
előtt. Ha nem olvastam volna pozitív ajánlásokat a könyvről, biztos nem veszem
le a polcról. A borító egyébként a történet szempontjából is melléfogás:
magabiztosnak (és szerintem nagyon ellenszenvesnek is) mutatja a főhős lányt,
és azt a környezetet helyezi mögé, ami abszolút nem az ő közege, amiben
elveszett.
A cselekmény nagyon hamar beindul, szinte az első oldalakon.
A háttérvilágot ekkor még alig ismerjük, de ez nem zavaró. A lényeg már az
elején átjön: vannak a gazdagok a jól erődített bioszféráikban, azokon kívül
pedig a senkiföldje van, marakodó törzsek és kannibálok otthona, ahol
mindennaposak az egész falvakat felégető éterviharok. Később, ahogy a
cselekmény halad, úgy ismerjük meg a világ apróságait, és a főhősök múltját is.
Ettől kellemes tempóban folyik a cselekmény, de néhol kilóg a dramaturgiai
lóláb: bizony akad olyan információ, amit csak azért tud meg későn az olvasó,
hogy drámaibb legyen a hatás. Én a magam részéről nem szeretem, ha így
játszanak velem, de mindent összevetve talán nem olyan nagy bűn ez.
Spoilerek nélkül az alapszituáció annyi, hogy az egyik
főhős, Aria kénytelen elhagyni a bioszféráját (konkrétan kivágják a pusztába)
valami bűneset miatt, amit rákentek, és így találkozik a „külsős”
Peregrine-nel, aki mindenféle bonyolult törzsi ügyek miatt vándorol a
senkiföldjén. Peregrine unokaöccsét elrabolják a bioszféra-lakók (a külsősök
Vakondnak hívják őket), és emiatt kényszerű szövetségre lép Ariával: mind a
ketten kapcsolatba akarnak lépni a belsősökkel, Aria az anyját szeretné
megtalálni, Perry pedig az elrabolt fiút. Hosszú és nehéz vándorút következik,
aminek során láthatjuk, hogyan ismerkedik meg Aria az idegen és veszélyes
környezettel, annak lakóival, és válik valaki más emberré.
Elgondolkodtam rajta, hogy mennyi hasonló sztori válik
népszerűvé manapság. A járt utat, a kiszámítható sorsot egy egzotikusra és
vadra cseréli fel valaki – először általában véletlenül vagy kényszerűségből
kóstol bele, aztán rájön, hogy az az igazi élet. Kapásból a Cameron-féle Avatar és Neil Gaiman Sosehol-ja jut eszembe, de van még egy
csomó. Az üzenet pozitív és negatív is lehet, (a látókör szélesítése vagy
dacból kaland). A Végtelen ég alatt-ban
a kinti, vad élet duplán is igazibb: a bioszférákban ugyanis az emberek
virtuális terekben töltik életük jó részét. Ez akár lehet egy fricska is a
számítógépfüggő generációnak.
Nagyon tetszett, ahogy a szöveg „kinyílt” a cselekmény
előrehaladásával. Az elején, Aria bioszférájában maga a narráció is
szegényesebb volt. Noha rögtön egy veszélyes helyzettel indul a történet, nincs
olyan érzékletesen és hihetően leírva, mint a későbbi kalandok a senkiföldjén.
Ez az elején el is riasztott, mert attól féltem, végig ilyen lesz a regény, de amint
túl voltam az első ötven oldalon, kezdtem rájönni, hogy valójában nagyon okos
húzás.
Ahogy haladunk előre, minden egyre kiélesedik, egyre jobban
számít. A tétek is folyamatosan nőnek, például az elején Aria még csak saját
magáért és az anyjáért aggódik, a végére már új barátaiért és szerelméért is. A
zene is nagyon jó allegória erre: átszövi az egész regényt. Aria, aki kitűnő
énekhangjáról kapta a nevét, kezdetben utálja az operát a sok magasztos és
érthetetlen érzelemmel, meg a drámával, de ahogy átértékeli a dolgokat a kinti
kőkemény élet és a szerelem hatására, másképp áll a zenéhez is, és a zene kezd
ténylegesen a lételemévé válni, tökéletes hangján és a nevén túl is.
Az érzékelés leírása is nagyon tetszett. A könyvben
szerepelnek különleges képességekkel megáldott emberek, akik szuperéles
látással, hallással vagy szaglással bírnak. Külön tetszik, hogy az ő tapasztalataik
leírásánál az író nem fukarkodott a szinesztéziákkal: a harsány zöld illatok,
kemény hangok meg ilyesmik leírása a borkóstolók értékeléseire emlékeztetett,
és nagyon érzékletes volt. Azt csak zárójelben jegyezném meg, hogy nagyon sokat
olvashatunk az érzelmek szagáról, de testszagról nem, pedig olyan helyen
vagyunk, ahol nincs fürdési lehetőség. J
A karakterek közül nekem egyedül a „barbár” főhős, Peregrine
volt meggyőző. Ariát nem volt időnk megismerni a természetes környezetében, a
senkiföldjén pedig leginkább stressz-reakciókat látunk tőle. Később pedig,
amikor megszereti az addig idegen világot, már egész másvalaki. Kár, hogy nem
tudunk meg többet arról, hogy pontosan milyen is volt a lelki változás, ami
lezajlott benne, mert nem ismerjük a kiindulási pontot.
A mellékszereplők között sok a sablonos. Ott van az
unokaöcs, Talon, aki tökéletesen hozza a „szeretett lény” kliséjét: az író nem
érezteti velünk, hogy miért is szereti őt annyira Peregrine, csak van és kész,
ő Perry két lábon járó motivációja.
Marron is egy nagy sablon, konkrétan a megtestesült deus ex
machina, aki mindig segít, akkor is, ha szétromboljuk a fél házát. Ráadásul
nincs megmagyarázva, hogyan birtokolhat egy erődöt, és egy fél bioszférára való
technológiát egy olyan világban ,ahol ez kvázi lehetetlen.
Roar a „vicces bajtárs”, jó sok filmből és regényből
visszaköszönt már, de ennek ellenére jó róla olvasni, mert egy kis derűt visz a
külsősök kemény világába.
Cinder is egy sablonfigura, akinek a titkát az első percben
lelövi a neve. Nála ki kellett volna hagyni a beszélő nevet, azt hiszem.
Van még pár logikai hiba is a könyvben. Nem kapunk
magyarázatot arra, hogy miért nincs bűnözés a bioszférákban. A virtuális
világokban kiélheti magát az ember, de attól szerelem, harag meg ilyesmi
igaziból is létezik. Pláne egy erősödő fenyegetés mellett, amit a hatalom
látványosan elkendőz. Azt sem értem, hogyha a bioszféra-lakók technikai zsenik,
miért nincs éterviharokat előrejelző radarjuk?
Egy könyvborítóból nemhogy cipő nem lesz, de mégy bocskor
sem, pláne kapca nélkül.
Ha extrém stressznek vagy kitéve, és éhezel, a szervezeted
aligha fogja a női ciklusra vesztegetni az erejét.
Két nap alatt aligha tudod megtanulni, hogyan legyen belőled
profi túlélő.
A gyásznak nagyon kevés súlya van a könyvben, pedig Ariánál,
akinek meghal a legjobb barátja rögtön a regény elején, ez nagyon fontos elem.
Összességében nem rossz könyv ez, talán sokkal jobban
tetszett volna, ha fiatalabb vagyok egy X-szel, de így sem rossz. A szerelmi
történet szép és meggyőző benne, a sorjákat meg talán lecsiszolják a következő
részek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése