2016. május 19., csütörtök

A YA-kliséknek meg kell halnia!



Nem úgy fest, hogy Danielle Paige sorozata fog leszámolni velük, annak ellenére sem, hogy ez egy feje tetejére fordított Óz-történet.

Persze nem önmagában a young adult toposzokkal van gond, ezeket is össze lehet rakni formabontóan, és lehet egyedi ízük, még akkor is, ha a női főhős épp egy szerelmi háromszögben epekedik egy disztopikus világ legdisztopikusabb sarkában. A „mindig mindent ugyanúgy”, ami igazán idegesít, meg az, amikor a kellékek kötelező jelleggel szerepelnek. Kell egy szerelem, mert ugyan ki venné meg ezt a könyvet, ha nem lenne, vágyai tárgya eleinte legyen ellenséges a főhőssel, mert milyen lenne már, ha rögtön az elején tudni lehetne, hogy ebből szerelem lesz (megsúgom: tudni lehet így is) stb.

Az eleje is kicsit furán indult: megismerjük a főhőst, Amyt, illetve még meg sem ismerjük igazán, amikor már sorra veszünk minden olyan összetevőt, amitől sanyarú az élete. (vö.: egy lakókocsiban él a gyógyszerfüggő anyjával, apja elhagyta a családot. Az iskolában kiközösítik, vagy legalábbis a helyi csilivili méhkirálynő (aki épp terhes, de ezt csak a szóvicc lehetősége miatt említem meg) kipécézi magának. Az elején leginkább ezek jellemzik Amyt, meg amit magáról gondol: sosem bírom tartani a számat. Ezt szívesebben megtudtam volna a viselkedéséből is, és itt kezdtem gyanakodni, hogy érdekes ötletek meg mashup ide vagy oda, talán mégsem lesz ez annyira jó.

Megtudjuk Amyről, hogy évek óta gondoskodik az anyjáról, aki időnként teljesen bezombul a tablettáitól, és általában tojik a lányára. Ez alapján a főhősnek persze megy a nagy riszpekt, de szintén jobban örültem volna, ha Amy a jelenben elkövetett cselekedeteivel vívja ki a tiszteletemet.

Mielőtt a tornádó elvinné Amyék lakókocsiját Ózföldére,  Amy és az anyja összekapnak, annyira, hogy Amy világgá akar menni – bár nem tudjuk meg, miért volt ez a veszekedés komolyabb, mint bármelyik, amiben gyógyszerfüggőségétől beszámíthatatlan anyjával része volt – de a dugipénz nincs meg, így maradnia kell.
Aztán tornádó, és Ózfölde, pontosabban az eredeti világ disztopizált változata. Eredetileg voltak ugye jó és rossz boszorkányok, ami valamilyen egyensúlyt sejtetett, ám itt a „jók” Dorothyval az élen győzedelmeskedtek, miután Dorothy újra visszatért a mágikus világba. Dorothy Kansasban újra egy senki lett, és visszavágyott oda, ahol kivételes emberként és megmentőként kezelték őt. Lassacskán, mellékszereplőktől megtudjuk, hogy a jók=gonoszok, és hogy Dorothy vasszigorral, félelemmel és kegyetlenséggel uralkodik Ózfölde jogos királynője helyett. Egész Ózfölde romokban, mert Dorothy minden mágiát magának akar. A lakosok mágiagyakorlását tiltja, és magából a földből is bányásztatja a mágiát, ami itt éltető természeti erőként mutatkozik.

A főhős nem egy nebáncsvirág, de az talán túlzás, hogy viharos gyorsasággal pereg le róla a tornádó okozta halálfélelem, meg igazából minden hasonlóan durva érzelem is a későbbiekben. Kegyetlenséget pedig láthat bőven: csúnya halálok és kínzások, a legnagyobb igazságtalanságok, amit hatalom csak elkövethet.
Amy aztán az ellenállók maroknyi csapatához kerül, a „gonosz” boszorkákhoz és segítőikhez. Kezdetben bizalmatlanok egymással – Amynek a lelkére is kötik, hogy bennük sem bízhat, ami megint csak egy fárasztó YA-klisé marad így, ahogy a könyv tálalja –de később Amy maga is hajlik már rá, hogy az legyen, akinek a boszorkányok akarják – a megmentőjük, aki képes megölni Dorothyt. Ugyan fogalmunk sincs, miért egy kvázi varázsképtelen leányzó ölné meg a hadsereggel és mágiával őrzött Dorothyt, és nem a három többszáz éves, menő boszorkány, de mindegy, ezt nem is fontos tudnunk, nem igaz? A lényeg, hogy ez Amy küldetése és kész.

A felkészülés pár hétig tart, és van benne sok verekedés egy menő (ó és persze eleinte ellenséges) fiatalemberrel, mágiatanulás, udvari etikett. Amynek lesz egy coach-a,aki mágiatanár is egyben, és fontos kérdéseket tesz fel neki, mint pl. a ki vagy te, egy harcművészeti edzője, és egy stylistja. Persze a mágikus haj és a stílusos ruhák sem maradhatnak el.

Ötletekből egyébként nincs hiány: vannak érdekes apróságok, és a mellékszereplők is megérnek egy misét. Merem állítani, hogy külön-külön is jobbak, mint a főhős, kivéve Dorothyt, aki egy nagy klisé, de ezt nem tagadja, szóval még elnézhetjük neki.

Nem is az zavar, hogy három hét alatt a nem kifejezetten sportos Amyből mágikus kung-fu-ladyt csinálnak, hanem a dolgok mikéntje. Először is ezt százszor láttuk már: kiválasztunk egy nagy feladatra, és megedzünk és menő módon felruházunk, ó, de közben nem bízhatsz ám senkiben! Ami amúgy nem különösebben zavarja Amy-t, nyugodtan alszik, még egy egészséges paranoiát se igen szed magára. Másrészt: folyton ott lebeg a kérdés Amy gondolatai között: most akkor ki a gonosz, és ki a jó? Akarok-e én a gonoszok megmentője lenni? Mert a gonosz boszorkáktól nem idegenek a cél által szentesített kétes eszközök, ugye. Ebből lehetne egy jó kis lélektani oldal (Az éhezők viadala szépen megoldotta ezt), de nem lesz, csak azt a mondatot kapjuk az arcunkba, hogy „a jó és a gonosz fogalma megfordult, és az ember azt se tudja, mit higgyen”. Vagy valami ilyesmi. A harcossá és Dorothy-gyilkossá képzés része némi személyiségfejlesztés is: a mágia pl. csak akkor működik, ha tudod, ki vagy, és mire akarod használni. Ez önmagában tök jó, de pont a lényeg sikkad el: hogy Amy mitől és hogyan fejlődik. Akkor varázsol először, amikor feldühítik a múltjára tett megjegyzéssel, és ennyi. Vártam a csodát, de semmi.

A lényeg marad el a főellenséggel, Dorothyval kapcsolatban is: mindenki azon morfondírozik, hogy mi tette őt gonosszá, hogy hogyan vált a kedves, mindig vidám kansasi lányból szörnyű diktátor. Amy attól fél, hogy Ózfölde neki is a rosszabbik oldalát fogja kihozni. Ez eddig egész ígéretes gondolatnak tűnt, de aztán… aztán kiderült, hogy miért: mert a boszorkány ezüstcipellője (itt az eredeti szöveghez hűen piros cipő) van rá rossz hatással. Dorothy tehát egy Lich queen. Ez rövidre zárt majdnem minden lélektani lehetőséget a könyvben, és el is gondolkoztam, hogy abba kéne hagyni. Főleg, hogy ez a cipő-dolog egyben azt is jelentette, hogy egykori vidáman éneklős road trip-társai, a madárijesztő, a bádogember és az oroszlán is a mágikus kellékeik hatására váltak gonosszá és telhetetlenné: tehát el kell venni az agyukat-szívüket-bátorságukat. Ezzel pedig pont az eredeti Óz, a nagy varázsló lényegét tagadta meg a sztori: ott ugyanis az volt a megoldás, hogy ők csak AZT HITTÉK, hogy kapnak szívet, agyat meg bátorságot, valójában mindenük megvolt, amire szükségük volt. Amit kaptak, az bóvli, bazári átverés, és ha valamitől gonosszá kell válniuk, hát az az lenne, hogy nem maguk érték el, amit akartak, és öncsalásban élnek. Bár sokkal valószínűbb, hogy rájönnek: az értékeik saját magukból fakadnak.

Miután a könyv így lefejezte a saját lehetőségeit mondanivalóra, személyiségfejlődésre, és a kitörésre az agyatlan (haha) disztópiák közül, még folytattam, bár nem spoilerezném le, hogy mi történt a nagy felkészülés után. Kár az ötletekért, bírtam őket.
Kíváncsi vagyok, megjelennek-e magyarul a további részek. A tengeren túl nagyon népszerű a sorozat, ahogy elnézem. Egyelőre nem hiszem, hogy ez ilyen lassan kibontakozós sztori, és a második majd mennyivel jobb lesz… :/