Nem úgy fest, hogy Danielle Paige sorozata fog leszámolni
velük, annak ellenére sem, hogy ez egy feje tetejére fordított Óz-történet.
Persze nem önmagában a young adult toposzokkal van gond,
ezeket is össze lehet rakni formabontóan, és lehet egyedi ízük, még akkor is,
ha a női főhős épp egy szerelmi háromszögben epekedik egy disztopikus világ
legdisztopikusabb sarkában. A „mindig mindent ugyanúgy”, ami igazán idegesít,
meg az, amikor a kellékek kötelező jelleggel szerepelnek. Kell egy szerelem,
mert ugyan ki venné meg ezt a könyvet, ha nem lenne, vágyai tárgya eleinte
legyen ellenséges a főhőssel, mert milyen lenne már, ha rögtön az elején tudni
lehetne, hogy ebből szerelem lesz (megsúgom: tudni lehet így is) stb.
Az eleje is kicsit furán indult: megismerjük a főhőst, Amyt,
illetve még meg sem ismerjük igazán, amikor már sorra veszünk minden olyan
összetevőt, amitől sanyarú az élete. (vö.: egy lakókocsiban él a gyógyszerfüggő
anyjával, apja elhagyta a családot. Az iskolában kiközösítik, vagy legalábbis a
helyi csilivili méhkirálynő (aki épp terhes, de ezt csak a szóvicc lehetősége
miatt említem meg) kipécézi magának. Az elején leginkább ezek jellemzik Amyt,
meg amit magáról gondol: sosem bírom tartani a számat. Ezt szívesebben
megtudtam volna a viselkedéséből is, és itt kezdtem gyanakodni, hogy érdekes
ötletek meg mashup ide vagy oda, talán mégsem lesz ez annyira jó.
Megtudjuk Amyről, hogy évek óta gondoskodik az anyjáról, aki
időnként teljesen bezombul a tablettáitól, és általában tojik a lányára. Ez
alapján a főhősnek persze megy a nagy riszpekt, de szintén jobban örültem
volna, ha Amy a jelenben elkövetett cselekedeteivel vívja ki a tiszteletemet.
Mielőtt a tornádó elvinné Amyék lakókocsiját Ózföldére, Amy és az anyja összekapnak, annyira, hogy
Amy világgá akar menni – bár nem tudjuk meg, miért volt ez a veszekedés
komolyabb, mint bármelyik, amiben gyógyszerfüggőségétől beszámíthatatlan
anyjával része volt – de a dugipénz nincs meg, így maradnia kell.
Aztán tornádó, és Ózfölde, pontosabban az eredeti világ
disztopizált változata. Eredetileg voltak ugye jó és rossz boszorkányok, ami
valamilyen egyensúlyt sejtetett, ám itt a „jók” Dorothyval az élen győzedelmeskedtek,
miután Dorothy újra visszatért a mágikus világba. Dorothy Kansasban újra egy
senki lett, és visszavágyott oda, ahol kivételes emberként és megmentőként kezelték
őt. Lassacskán, mellékszereplőktől megtudjuk, hogy a jók=gonoszok, és hogy
Dorothy vasszigorral, félelemmel és kegyetlenséggel uralkodik Ózfölde jogos
királynője helyett. Egész Ózfölde romokban, mert Dorothy minden mágiát magának
akar. A lakosok mágiagyakorlását tiltja, és magából a földből is bányásztatja a
mágiát, ami itt éltető természeti erőként mutatkozik.
A főhős nem egy nebáncsvirág, de az talán túlzás, hogy
viharos gyorsasággal pereg le róla a tornádó okozta halálfélelem, meg igazából
minden hasonlóan durva érzelem is a későbbiekben. Kegyetlenséget pedig láthat
bőven: csúnya halálok és kínzások, a legnagyobb igazságtalanságok, amit hatalom
csak elkövethet.
Amy aztán az ellenállók maroknyi csapatához kerül, a „gonosz”
boszorkákhoz és segítőikhez. Kezdetben bizalmatlanok egymással – Amynek a
lelkére is kötik, hogy bennük sem bízhat, ami megint csak egy fárasztó YA-klisé
marad így, ahogy a könyv tálalja –de később Amy maga is hajlik már rá, hogy az
legyen, akinek a boszorkányok akarják – a megmentőjük, aki képes megölni
Dorothyt. Ugyan fogalmunk sincs, miért egy kvázi varázsképtelen leányzó ölné meg
a hadsereggel és mágiával őrzött Dorothyt, és nem a három többszáz éves, menő
boszorkány, de mindegy, ezt nem is fontos tudnunk, nem igaz? A lényeg, hogy ez
Amy küldetése és kész.
A felkészülés pár hétig tart, és van benne sok verekedés egy
menő (ó és persze eleinte ellenséges) fiatalemberrel, mágiatanulás, udvari etikett.
Amynek lesz egy coach-a,aki mágiatanár is egyben, és fontos kérdéseket tesz fel
neki, mint pl. a ki vagy te, egy harcművészeti edzője, és egy stylistja. Persze
a mágikus haj és a stílusos ruhák sem maradhatnak el.
Ötletekből egyébként nincs hiány: vannak érdekes apróságok,
és a mellékszereplők is megérnek egy misét. Merem állítani, hogy külön-külön is
jobbak, mint a főhős, kivéve Dorothyt, aki egy nagy klisé, de ezt nem tagadja,
szóval még elnézhetjük neki.
Nem is az zavar, hogy három hét alatt a nem kifejezetten
sportos Amyből mágikus kung-fu-ladyt csinálnak, hanem a dolgok mikéntje.
Először is ezt százszor láttuk már: kiválasztunk egy nagy feladatra, és
megedzünk és menő módon felruházunk, ó, de közben nem bízhatsz ám senkiben! Ami
amúgy nem különösebben zavarja Amy-t, nyugodtan alszik, még egy egészséges
paranoiát se igen szed magára. Másrészt: folyton ott lebeg a kérdés Amy
gondolatai között: most akkor ki a gonosz, és ki a jó? Akarok-e én a gonoszok
megmentője lenni? Mert a gonosz boszorkáktól nem idegenek a cél által
szentesített kétes eszközök, ugye. Ebből lehetne egy jó kis lélektani oldal (Az
éhezők viadala szépen megoldotta ezt), de nem lesz, csak azt a mondatot kapjuk
az arcunkba, hogy „a jó és a gonosz fogalma megfordult, és az ember azt se
tudja, mit higgyen”. Vagy valami ilyesmi. A harcossá és Dorothy-gyilkossá
képzés része némi személyiségfejlesztés is: a mágia pl. csak akkor működik, ha
tudod, ki vagy, és mire akarod használni. Ez önmagában tök jó, de pont a lényeg
sikkad el: hogy Amy mitől és hogyan fejlődik. Akkor varázsol először, amikor
feldühítik a múltjára tett megjegyzéssel, és ennyi. Vártam a csodát, de semmi.
A lényeg marad el a főellenséggel, Dorothyval kapcsolatban
is: mindenki azon morfondírozik, hogy mi tette őt gonosszá, hogy hogyan vált a
kedves, mindig vidám kansasi lányból szörnyű diktátor. Amy attól fél, hogy
Ózfölde neki is a rosszabbik oldalát fogja kihozni. Ez eddig egész ígéretes
gondolatnak tűnt, de aztán… aztán kiderült, hogy miért: mert a boszorkány
ezüstcipellője (itt az eredeti szöveghez hűen piros cipő) van rá rossz
hatással. Dorothy tehát egy Lich queen. Ez rövidre zárt majdnem minden
lélektani lehetőséget a könyvben, és el is gondolkoztam, hogy abba kéne hagyni.
Főleg, hogy ez a cipő-dolog egyben azt is jelentette, hogy egykori vidáman
éneklős road trip-társai, a madárijesztő, a bádogember és az oroszlán is a
mágikus kellékeik hatására váltak gonosszá és telhetetlenné: tehát el kell
venni az agyukat-szívüket-bátorságukat. Ezzel pedig pont az eredeti Óz, a nagy
varázsló lényegét tagadta meg a sztori: ott ugyanis az volt a megoldás, hogy ők
csak AZT HITTÉK, hogy kapnak szívet, agyat meg bátorságot, valójában mindenük
megvolt, amire szükségük volt. Amit kaptak, az bóvli, bazári átverés, és ha
valamitől gonosszá kell válniuk, hát az az lenne, hogy nem maguk érték el, amit
akartak, és öncsalásban élnek. Bár sokkal valószínűbb, hogy rájönnek: az
értékeik saját magukból fakadnak.
Miután a könyv így lefejezte a saját lehetőségeit
mondanivalóra, személyiségfejlődésre, és a kitörésre az agyatlan (haha)
disztópiák közül, még folytattam, bár nem spoilerezném le, hogy mi történt a
nagy felkészülés után. Kár az ötletekért, bírtam őket.
Kíváncsi vagyok, megjelennek-e magyarul a további
részek. A tengeren túl nagyon népszerű a sorozat, ahogy elnézem. Egyelőre nem
hiszem, hogy ez ilyen lassan kibontakozós sztori, és a második majd mennyivel
jobb lesz… :/
