Bevallom, nekem nagyon furcsa volt, hogy Samantha Shannont „az
új Rowling”-ként emlegetik, de gondolom, Oxford miatt van az egész. Ide járt az
író egyetemre, és nagyjából itt játszódik a regény. Nagyjából, mert a könyvbeli
Oxford egy paranormális fegyenctelep, nem egyetemi város, de erről később.
Úgy érzem, Shannonnak nincs sok köze Rowlinghoz, de ettől
függetlenül valami boszorkányosan jól ír, főleg ahhoz képest, hogy milyen
iszonyú fiatal a szakmában. (Első regény? Bitch please!)
A borítóról nem sok mindent tudunk meg, legfeljebb annyit,
hogy ez valami „ezós” könyv lesz. A fülszöveg aztán azzal ellenpontozza ezt,
hogy álomhackereket meg idegen fajokat ígér, így már végképp nem tudtam, mire
számítsak, amikor elkezdtem olvasni.
A regény helyszíne Scion London, egy alternatív közeljövőben.
Scion a mindent uraló és túlszabályozó hatalom neve, ami országról országra
terjed, és rendőrállamot meg besúgórendszert növeszt mindenhol.
Furcsa egy London ez, szesztilalommal, tiltott paranormális
szolgáltatásokkal, kísértetekkel és szellemlátókkal. Kocsmák helyett
oxigénbárok állnak a sarkon, és viktoriánus kori divat keveredik a modern
technológiával.
Itt lavíroz törvénytelen utakon álomhacker főhősünk, Paige. In
medias res ismerjük meg, és fokozatosan tudjuk meg róla, amit tudni kell. Mondjuk
szerintem nem mindent akkor, amikor jó lenne. Vannak flashbackek a múltjából,
amik érdekes információkat tárnak fel, de elég későn tudjuk meg, valójában
kicsoda, honnan jött, miért lett alvilági arc, stb. A korára vonatkozó utalás
felett elsiklottam az elején, és ezért kicsit úgy éreztem magam később, hogy
félrevezettek. Meglepődtem, hogy a főhős csak tizenkilenc éves; úgy
gondolkozik, mint egy kiégett negyvenes, és olyan presztízst épített ki az alvilágban,
amit aligha lehet pár év alatt megtenni.
Scionban büntetik az „abnormálisakat”,
vagyis a halottlátókat, jósokat, és mindenkit, aki az éterben garázdálkodik. Épp
csak felkelti az érdeklődésünket a háttérvilág (ami egyébként nagyon egyedi, és
ügyesen szőtt), aztán zsupsz, hősünket begyűjtik, és a látók fegyeynctelepén
találja magát, ahol mintha egy új regény kezdődne.
Iszonyúan kemény világ ez, szörnyű kegyetlenkedésekkel és
még szörnyűbb emberi sorsokkal. Nem akarok spoilerezni, ezért csak a
benyomásaimra koncentrálok, és nem a sztorira: Innentől a könyv olyan, mint egy
börtönfilm. Néha túlzónak éreztem a
rengeteg kínzást és szemétkedést, amit a fegyenctelep természetfeletti őrei
művelnek a rab látókkal. Paige is annyi sérülést szenved a regény végéig, amibe
egy tisztességes tizenkilenc éves nő körülbelül hatszor halna bele. Hosszú,
hosszú oldalakig sehol egy reménysugár, vagy bármi kicsi pozitívum. Paige
cinikus és a végsőkig bizalmatlan, hiszen ha ilyen körülményeket túl akar élni,
annak kell lennie. De túlélőgépként elég nehéz megszeretni őt.
Egyedül erre kap tőlem a regény mínuszpontot. A szökés
tervezéséhez fel kell göngyölítenie a múltat, mert megtudta, volt már tömeges
szökési kísérlet. Ez a része tetszett, ahogy összességében a háttérvilág is.
Nagyon tetszett az ötlet, hogy látókból szervezzenek paranormális hadsereget,
és hogy egyáltalán, intézményesítsék a léleklátást. Csak a végére már kezdtem
keménykedőnek érezni a kemény világot, és unni Paige cinizmusát meg a
sérüléseit.
Azon is meglepődtem, hogy ez a könyv young adult kategória.
Szerintem nem az. Van ugyan egy morzsányi szerelem, de ez nem elég. Paige egy
percig sem viselkedik fiatal felnőttként. Egy agyas, kiégett fegyencként
viselkedik, akit megkeményítettek a tragédiák. Nehéz szeretni őt, a
mellékszereplőkről meg keveset tudunk meg ahhoz, hogy kellően megismerjük őket.
De várom a következő részt, mert sok a fehér folt még a
világban, ami kíváncsivá tesz. Hét kötet! Epikus sagának ígérkezik.
